Erdő Péter: Egyház, kultúra, társadalom

A bíboros prímás az egyház küldetését vizsgálva tényként állapítja meg: a történelem során mindig összekapcsolódik a társadalmi igazságosság és az emberiesség problémáival. A társadalmi igazságosságért való küzdelmet az egyház elsősorban a keresztény értelemben vett felszabaduláson keresztül szorgalmazza, ez a felszabadulás pedig a bűntől való megszabadulást jelenti. Jézus Krisztus „jelet akart adni, a megtérést akarta az emberi szívekben elindítani, a bűnbocsánatot hozta meg, és ez nagyobb erő minden gyakorlati szerződésnél, minden külsőleg látható átalakításnál. Tehát a kereszténységtől idegen a földi paradicsom eszménye, és éppen ezért a felszabadítást is inkább az ember szívéből indulva képzeli el és vallja.”

Erdő Péter figyelmeztet, hogy Isten előtt vagyunk felelősek közösségünkért és közösségi értékeinkért, családunkért, nemzeti kultúránkért: „Nem szabad kipusztulnunk, és nem lehetünk nemtörődömök, mert ránk, ma élő nemzedékekre bízta Isten azt a csodálatos értéket, amit például a mi nemzeti kultúránk és nyelvünk jelent. Tehát minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy továbbadjuk ezeket. El kell fogadnunk a születendő emberi életet. Hiszen minden emberi személy végtelen érték.”

A kötet szerzője hangsúlyozza a családi élet meghittségének fontosságát, azt, hogy a gyerekek kapják meg otthon azt a nevelést, oktatást, ami elősegíti a kibontakozásukat. Napjainkban, amikor a mindennapok fő tendenciáit szinte kötelezően előíró tömegkommunikációs eszközök degradálják a család fogalmát, kisebbítik annak alapvető fontosságát, a magyar katolikus egyházfő egyértelműen fogalmaz: „Korunkban a társadalomnak különösen is szüksége van a családra.” Kutatások bizonyítják, hogy az embernek alapvető igénye van az egzisztenciális biztonságra és arra is, hogy fontosnak érezze magát. Aki nem készül fel a családban az élet törvényszerű konfliktusaira, annak későbbi sorsában nagy törésekre kerülhet sor. Elszigetelődhet, sőt ha nem sikerül az, amit elgondol, amit kívánna magának, könnyebben folyamodhat erőszakhoz céljai elérése érdekében. A jó és teljes, hagyományos értelemben vett család segít bennünket abban, hogy képesek legyünk megfelelően kezelni az élet feszültségeit.

Erdő Péter saját szülei nemzedékét említi példaként, hogy a mainál sokkal rosszabb körülmények között milyen bátorság kellett ahhoz, hogy elfogadják a gyermekáldást, és szeretetben, tisztességben felneveljék őket. Felidézi, hogy édesanyja, rákos betegként, felkészülve az utolsó útra, elgondolkozott az életén, amely földi értelemben sikertelennek látszhatott. S akkor ránézett hat gyermekére, és azt mondta: „Ti vagytok az én életművem!” „Azt hiszem, az az öröm, amit ekkor érzett, csak annak érthető, aki maga is megtapasztalta, hogy mit jelent szeretetből életet adni, elfogadni és felnevelni” – írja Erdő Péter, hangsúlyozva, hogy a szeretetben élő családi közeg az, amelyben megtanulhatjuk a valódi szeretetet, a megbocsátást, elismerve, hogy gyarlók vagyunk, a családból „kell kisugároznia a megbocsátó és segítő szeretetnek a társadalom felé is… a család mint a szeretet műhelye át tudja alakítani maga körül az emberi viszonylatokat.”

A bíboros prímás behatóan vizsgálja, hogyan viszonyul egymáshoz a kereszténység és Európa. Mint írja, ma már azt a kérdést kell feltenni, hogyan tud létezni Európa a kereszténység nélkül? „… hogyan lehet ma jogállamot működtetni demokratikus eszközökkel egy szélsőségesen relativista ideológia alapján? Az Európai Unió válságban van, gazdasági, társadalmi és erkölcsi válságban.” Erdő Péter rámutat ugyanakkor, hogy egyes jelentős európai politikusok – függetlenül attól, hogy hívők-e vagy sem – ma már felismerték, hogy „erkölcs nélkül, valamilyen minimális közös, objektív erkölcsi meggyőződés nélkül a jogállam működésképtelen. Következésképpen az államnak is érdeke, hogy legyen erkölcs… Ám az állam nem képes arra, hogy erkölcsi értékrendet teremtsen.” Ez már a szocializmus évtizedei alatt bebizonyosodott. A kötet szerzője Európa egyik legszekularizáltabb államára, Franciaországra hivatkozik, ahol kiemelkedő politikusok mondták ki: az állam nem képes erkölcsi értékeket létrehozni, azok az emberi szerveződésekben találhatók, és fontosnak tartják az ilyen közösségekkel, különösen az egyházzal és a vallási közösségekkel való hatékony együttműködést.

A bíboros prímás emlékeztet rá: az egyház küldetése sohasem az volt, hogy mi magunk jól érezzük magunkat, „a keresztény világnézet lényegéhez tartozik a küldetéstudat. Ennek a küldetéstudatnak bennünk is elevennek kell lennie. Észre kell vennünk a társadalomban mindazokat a területeket, ahol segíteni tudunk az embereken, segíteni tudunk a közösségen, elsősorban azzal, hogy az igazságot közvetítjük feléjük, másodsorban cselekvőleg is, ahol erre szükség van.”

A keresztény értelmiség feladatával kapcsolatban a magyar katolikus egyházfő hangsúlyozza, hogy „Az élet, a család, az igazságosság, a szolidaritás, a jövőért, a világért való felelősség, a kultúráért, a nemzeti kultúránkért, azonosságunkért és értékeinkért való felelősség olyan szempontok, amelyeknek a keresztény értelmiség munkáját is irányítaniuk kell.” Az egyház és a keresztény értelmiség között pedig természetesen szoros szövetség van, hiszen a bíboros szerint az egyház nem tud a keresztény értelmiség szaktudása nélkül konkrét erkölcsi útmutatást sem adni a társadalomnak. A tágabban értelmezett világi hívőknek pedig nem az a feladatuk, hogy a hiányzó papot bizonyos helyzetekben helyettesítsék, „A fő dolguk a világban van: az evilági dolgok rendjének az evangélium szerinti alakítása. A hitnek az életet kell alakítania. Így a közvetlenül az emberek hitét és kegyelmi életét hivatásszerűen munkálók a világ alakításán fáradozókkal együtt szerves egészet alkotnak.” A közélet, a gazdaság, a társadalom, a kultúra területén végzett munka pedig „akkor jelenti a mindennapok keresztény megszentelését, ha valóban a közjóra irányul… A hívő embert belsőleg foglalkoztató kérdés… legfőképpen az, hogy mit kíván a közjó az adott helyzetben. Ehhez először is hitelesen keresztény emberképre van szükségünk. Világos képre arról, hogy ki az ember, hogy mi a jó az embernek. Azután erkölcsileg is ellentmondást nem tűrő kötelesség, hogy a saját szakterületünket, környezetünket kiválóan ismerjük. Csak így tudjuk látni a tényleges helyzetet, így tudunk erkölcsi elveink és a konkrét tennivalók között hidat verni. Ezért a keresztény embert a hivatásában, foglalkozásában végzett nagyon színvonalas munkának kell jellemeznie. De nélkülözhetetlen a szerénység, az egyéni előnyökről való lemondás készsége is.”

Erdő Péter püspöki jelmondata: „Kezdetben nem volt más, csak a kegyelem.” Egy interjúban kérdésre válaszolva a bíboros prímás emlékeztetett rá, hogy Szent Ágoston írja: „Keresd az okot, keresd az értelmet, és nem találsz egyebet, mint kegyelmet.” Erdő Péter vallja: „Tehát ami az embernek az életében sikerül, ha tud értéket alkotni, ha tud jót elérni, akkor az Isten kegyelmére vezethető vissza.”

Ez a folyamatosan működő isteni kegyelem és irgalom adhat reményt hívőnek és nem hívőnek egyaránt. A szeretet-Isten, Jézus Krisztus soha nem hagy bennünket magunkra, a legkilátástalanabbnak látszó helyzetekben sem. A bíboros prímás hangsúlyozza, hogy a Krisztusban való hit, „a keresztény hit teljessége… nem valamilyen emberi okoskodásból levont puszta következtetés, hanem kegyelem: Isten ajándéka.” Ahogy azt Szent Pál apostol írja: „Aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. Mert egy az Isten és egy a közvetítő Isten és ember között, az ember, Jézus Krisztus” (1Tim 2,4-5). Erdő Péter figyelmeztet: „Ennek kell a hírnökeivé és a misszionáriusaivá válnunk Európa újraevangelizciójában. Ebben a meggyőződésben egynek kell lennünk többi keresztény testvéreinkkel, hogy az egység tanúságtételünk erősítője legyen”
(Szent István Társulat, 2011.).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír